Maxszel, a haverotokkal éppen úton vagytok a nyaralód felé. A kocsiban szól a zene, jól érzitek magatokat és már alig várjátok, hogy megérkezzetek.

Épp a semmi közepén autóztok, amikor váratlanul egy hangos csattanást hallotok, a kocsi megrándul, majd hirtelen megáll. Ez nem jelenthet sok jót… Kiszálltok, hogy megnézzétek mi történt. A baj nagy; a kocsi alváza megsérült és a lökhárító is leszakadt. Látván, hogy ezzel nem fogtok egyedül boldogulni, megpróbálsz autómentőt hívni, de nincs térerő.

Fel-alá mászkálva, telefonodat a magasba tartva próbálsz jelet találni, de nem jársz sikerrel.

Ekkor az út mentén észreveszel egy régi, viharvert táblát: „Benzinkút 1 mérföld”. Ez aztán a szerencse! Úgy döntötök eltoljátok odáig a kocsit, mert ott biztos tudnak segíteni. Kifulladva értek a kúthoz, ami mögött legnagyobb meglepetésetekre egy kis műhelynek tűnő épület bújik meg. A műhelyben egy barátságos, bár kissé fura szerelőt találtok, aki miután megnézte a kocsit, azt mondja: 

„Ritkán találkozom ilyen sérüléssel. Ezt leghamarabb holnap reggelre tudom megjavítani, csak akkor tudtok tovább menni.” A segítőkész férfi még azt is felajánlja nektek, hogy töltsétek az éjszakát a tóparti házában, ahol a családjával él. 

„Én még dolgozom a kocsin, de a ház igazán nincs messze.” – mondja. „Ha elindultok most, akkor még sötétedés előtt odaérhettek és együtt vacsorázhattok az egész Fisher családdal… Majd később találkozunk! Ja, még valami… a ház egy kissé szegényes, még telefon sincs, de remélem nem ijeszt el benneteket, hogy ilyen egyszerűek a körülmények.”